James T. Fields – A kapitány lánya

James T. Fields – A kapitány lánya

A kajütbe zsúfolódtunk,
aludni senki nem mert,
vad éjfél borult az égre,
alatta vad vihar kelt.

Félelmetes volt a télben,
mint recseg-ropog hajónk,
s hallottuk fent a kürtöt,
meg azt, „Törött az árbóc!”

Így lent csendesen remegtünk,
lélegzetünk harapva,
miközben a tenger zúgott
halált hozó viharra.

Amint a sötétben ültünk,
imáinkat rebegve,
„Eltévedtünk!” – a kapitány
kiált a lépcsőn lejőve.

De kisleánya suttogón
jeges kezét megfogta,
„Hát nem Istenünk e vízen,
ki lelkeinket tartja?”

Megsimogattuk a kislányt.
és jókedvünk előjött,
s hajónk a dokkba érkezett
a másnap délelőttön.

JAMES T. FIELDS – THE CAPTAIN’S DAUGHTER

We were crowded in the cabin,
Not a soul would dare to sleep,–
It was midnight on the waters,
And a storm was on the deep.

‘Tis a fearful thing in winter
To be shattered by the blast,
And to hear the rattling trumpet
Thunder, “Cut away the mast!”

So we shuddered there in silence,–
For the stoutest held his breath,
While the hungry sea was roaring
And the breakers talked with Death.

As thus we sat in darkness,
Each one busy with his prayers,
“We are lost!” the captain shouted
As he staggered down the stairs.

But his little daughter whispered,
As she took his icy hand,
“Isn’t God upon the ocean,
Just the same as on the land?”

Then we kissed the little maiden.
And we spoke in better cheer,
And we anchored safe in harbour
When the morn was shining clear.