Tündérszép nyárelő
Elálmosodott a hideg táj. Elfáradt, és alig
hallhatóan magára ölti színehagyott kabátját.
De mielőtt még függönyt borítana, titokban meglesi
jöttét a zsenge tavasznak, aki örökösen ékszerként
könyököl bele a káprázatos tájba. Hintója fényűző
színpompában villódzik, amit a pajkos szél a
szivárványhídon vigyázva átsegít. A tél udvara
sem totojázik tovább, és tova sétál a természet
hátgerincén, hogy megpihenjen most már.
Odaát a tekintélyes tartományban immár bele
is kezdett ricsajos játékába a virgonc madár
had, és ébredésre szólítja fel az álmodozó
fák ágain ásítozó rügyeket, pöttöm bogarakat.
A nap meleg szele kergetőzésbe kezd az aprócska
porszemekkel, majd mulatságuk végén utat törnek
a magányosan didergő ázott rétek felé, és a tavaszi
szellő simogatásának igája közben, a rájuk nehezedő
vízcseppeket lendületes sebességgel szárítják fel,
így máris tágas tündérszép legelővé varázsolják
a dolgos perceket.
Az azúr kék ég alatt ragyog a nap. Megragyogtatja a
nekivetkőző bájos tavaszt, és átöltözteti a már
kukucskáló bokrokat, kíváncsiskodó virágszirmokat.
A szél cirógatásában szemrevaló pillangók divatbemutatót
tartanak, és közben jó kedvűen csábulnak el a napsugár
melegen ölelő karjaiban. Hazatér az étvágya a földből
kimagasodó hegynek is, és a patak csörgedezésének
engedelmével, átengedi a cirógatást a szivárvány
színes gyülekezetének.