Mentálhigiénés dolgozó

„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,”
Himnusz

Az igazgatónő kedves hangon mondta, hogy szeretettel várnak. Ő 2 helyen dolgozik, talán azért nem nagyon tudja, milyen élet zajlik itt az Öregek Otthonában. A fogadtatás is kedvesen kezdődött, itt minden parancsra történik.
Állítólag a mostani rendelkezések szerint dolgoznak. Furcsa rendelkezések ebben a században, mi nem így dolgoztunk a múlt században. A leltárért felelős dolgozó elvitte a táska zsebéből a gyógyszereket, 3 hét múlva találta meg az orvosi szobában 3 lelkiismeretes gondozó. Zuhanyozáskor a zoknit és törülközőt a szennyesbe kellett dobni, hogy soha többé ne találkozzam velük. 2 pár zokninak a fele itt van nálam, ki tudja hova leltározódott a másik felük. A leltárt a methalhigiénés dolgozó kezeli, mondta a szemben levő szobában lakó János bácsi. (Ő fémekkel, vasakkal dolgozott életében, talán ezért jutott eszébe ez a szó). A hajszárítót nem lehet felhozni a szobába, mert elektromos szerszám, így az első zuhanyozáskor éjjel a hajamat 2 fehér törülköző takarta , amik eljövetelemkor szintén ott maradtak, nem kerültek elő. A Bioptron lámpát sem szabad felhozni, ők nem használják. Pedig ráférne néhány lakó bőrére, ahogy láttam, gézdarab látszott ki a zoknikból, bizonyára nem véletlenül vannak ott. Zuhanyozáskor láttam a nők bőrén a fájdalmas elváltozást, lehetne kezelni, orvos nem látta. Parancs hangzik este 7 után két dolgozótól, hogy 8 és hajnali fél 5 között nincs pelenkacsere, így az se várható, hogy a dolgozók átlépjék a szoba ajtaját. Ha valami baj történne, segítene a gondos óra vagy a 112, ahogy otthon is az általuk küldött mentő tudott felemelni a földről, ahol nagy fájdalommal fetrenkedtem elesés után. Aztán még egyszer jöttek, a kórházba kellett vinni, kiderült, hogy 38-as a pulzusom. Csengő sincs, helyben jelezni se tudnék valami bajt. De ide a mentő se jöhetne fel, látogatás sincs, csak előre való bejelentkezés után, a földszinti kis hideg helyen lehet keveset beszélgetni. Mint a filmeken a börtönben.
Ellenőrzésre kellett menjek egy távoli városba, ahol betették a peacemakert, de nem tudtak olyan mentőt rendelni a mai szokások szerint, ami vissza is hozott volna. Ezt nagy rimánkodás után tudtam meg véletlenül, senki se válaszolt soha a kérdéseimre. Szerencsére az általam ismert fizetős mentő 3 mondattal felvette a rendelést, az út meg is történt. A leltározó dolgozó dobott be az ajtóból az ágyamra egy papírt, hogy írjam alá, nem fogadom el az általuk 3 napon át tartó mentő rendelést, ha nem egyedül megyek és nem hoznak vissza. Vállaljam én a felelősséget a mai rendelkezések tehetetlenségéért.
Rengeteg vadidegen holmit tároltak számomra egy űlő helyen, tízszer is rám akarták erőltetni a vadidegen holmikat, rövid, gumis tetejű zoknikat, de mondtam, hogy nincs se 33-as, se 46-os lábam, a saját zoknijaimat szeretném. Amiket újra behoztak a szobába és az ágyamra dobálták, vissza dobáltam. Ekkor jött az ordibálás, hogy nem vagyok magának a kutyája. Mondtam, én se. Ugyanígy jártam 2 kopott törülközővel is, a sajátom egyike nem került elő. Ki is derült, hogy én vagyok a tűrhetetlen. A vérnyomást naponta mérték többször, ami nem kellemes, mert a mérőt nyomkodni, pumpálni kellett, 80/60-at mért. Mikor erre rákérdeztem, hogy nem volna egy másik mérő, lett, az 150/110-et mutatott. Az illetékes, aki ezeket tárolja, és ellenőriznie is kellene, gondolta, hogy majd túljár az eszemen, hozott egy harmadik mérőt, mikor ő is bent maradt egy éjjel vérnyomást mérni. Mondtam, hogy ez a jó volt, a harmadik mérő.
Minden étel remek volt. Tudtomon kívül rendeltek számomra olyan dolgokat, amiből 3 is volt a szobában, csak valakinek meg lehetett volna látni, mielőtt rendel a pénzemen. Esetleg jelzi is felém, vagy ami teljességgel lehetetlen, megkérdez a gazdasági igazgató, mire költse a pénzemet. Őt rimánkodások után se lehetett látni a szobában, csak mikor már ott volt értem a mentő, hozott egy csomó nyomtatványt, hogy írjam alá, ugyanakkor jött a leltározó, hogy akkor ott nézzem át, miket leltározott a számomra. Az igazgatónő csak nézett széjjel, talán tudomásul vette, hogy előre jeleztem neki, semmi sincs előkészítve az útra. A környék gyönyörű volt. Gyerek koromban sokat kerékpároztam erre. És a sok régi falumbelitől szép történeteket hallottam, amivel apámra emlékeztek. Többen köszönték még most is, hogy megmentette az életüket kis korukban, akikről mások már lemondtak, vagy a nagyszülők meséltek apámról nekik.
Talált a fiam egy lehetőséget, amivel közelebb kerülhettem hozzá, több segítséget kaphatok. Kértem, hogy az utolsó munkanapon 10 óráig tudjak ott mindent elintézni, aláírni, nem akkor, amikor már ott vár a mentő. Ezt jeleztem az igazgatónőnek, aki azzal biztatott, minden elő lesz készítve. Természetesen semmi se lett előkészítve. Várom azóta is az ott maradt holmikat, mert sajnos, hasonló pamut zoknit, törülközőt már sehol nem lehet kapni, csak kevert szálúakat amelyek el vannak számozva, a 39-es fele akkora, mint a lábam.
Láttam a szép Alföldet, az Öregek napján rendezett kis ünnepségen pár kedves találkozás is volt. Szépen sütött a nap, az ég errefelé a legszebb mindig, kis fehér felhővel diszítve. Bizonyára most láttam mindezt utoljára.