A maga medrében
1
El, nem bizonytalanít, és
meg, nem is erősít a hit,
érezve magam boldognak,
kiválasztottnak és gazdagnak;
nyitva ki a fényemmel,
az árnyékvilág vakablakait,
kit meg, nem félemlítenek,
rendezgetnek és igazgatnak.
2
Köszönve, hogy még szeretni,
az egyedüliként mersz itt,
kinek nem kell magam, fájón
és hiábavalón föltépnem;
törve utat a csalánvirágok
között, egészen a versig,
állva a megfejthetetlenség, és
a rejtelmesség tengerzöldjében.
3
El, nem véve a kedved, meg
sem nehezítve a dolgod,
mint akiben a hitványság,
rég nem él, és rég nem lakik;
mint akivel a hűséged,
összenőtt és összeforrott,
jutva el a mélység túlsúlyától,
egészen a tisztulatig.
4
Nem érdekelve, hogy félre,
ki állított és ki lökött,
hogy kincsem, törmelékké és
kacattá se váljon holnapra;
nem hányódva, a barbár keselyűk
iszonyú szakadékai fölött,
színes mozaikjaimat ki,
vaskarikák rozsdájából rakva.
Mindent kitörölve a fejemből,
nem emlékezve csak a szépre,
mint aki a bolondokkal,
rég nem törődik és gondol;
hogy enyém legyen a tiltott
tudás, minden gyönyörűsége,
szabadulva meg a kígyókezektől,
és a köröm-fullánkoktól.
6
Mint akit meg, csak te értesz,
az elsőtől az utolsó szóig,
neked szolgálva most is,
meghajló térddel;
mint akiben vértelen képpel
többé, a halál sem gubódzik,
tudva, hogy a bátorságom
milyen szentségtöréssel ér fel.
7
Ki a legnehezebb időben is,
bátran hitt, és bátran remélt,
a félelem mázsás súlya,
hiába is nehezült rám;
oda, nem adva magam a hamis,
és a műélményekért,
hogy kísértőmként, még most is
érted esengjen az elgyöngült szám.
8
Hogy engem, te fejts meg, és
gondolj át, és értelmezz,
meg, nem akarva bontani
a türelmem és a rendemet;
tudva, hogy elfogadnom magam,
elképesztő próbatétel lesz,
kinek azok bocsánata nem kell,
kik koldusként esengenek.
9
Most is a te neved hordva
és kiáltva, egészen a halálig,
tudva, hogy álarcaimat előtted,
nyugodtan letéphetem;
hogy minden veled töltött perc,
az üdvösségemre és a javamra válik,
osztva meg veled, elérhetetlen,
délövi csillagképzetem.
10
Mint aki a föld alatti óceánból
velem, nem egyszer ittál,
hogy velem tarts, akárhol is
vessem meg a lábam;
míg a kék öböl, és a tenger,
át, egészen a csontomig jár,
érteni vélve szavaid,
a lakatlan szigetek távolában.
11
Megígérve, hogy megtalállak,
és megígérve, hogy megjövök,
nem is tudva, mi lenne ha
a bizonyosságot tovább várnám;
a tengermormolásban, a lusta,
félszáraz levelek között,
az akácszirmok celofán,
vagy az avar őszi lepeszárnyán.
12
Nem számolva, hányszor
bújtam a síromból már elő,
ígérve, hogy boldogságom,
a romok között is megvédem;
kinek végtére is mindegy,
hogy nyárutó, vagy nyárelő,
úgy érezve, ezer nap alszik,
fényünk minden könnycseppjében.
Móritz Mátyás
2024. Március 23. Szombat
Budapest, Csepel