Az új tavasznak édes illatát
sodorja szét a szél kerengve,
akár a szívmelengető imák,
az ég felé sorolnak egyre.
Vajon van ott, ki bódulón belé
feledkezik, s tekint e tájra,
mosolygva néz az új jövő felé,
megóvja, féli és csodálja?
Vajon lenéz-e még az Úr reánk,
szemét a bűneinknek árja,
ha nem takarja kárhozat gyanánt,
talán a lelkeink vigyázza?
Vagy elfogyott türelme végleg és
nyomán megint a bárka készül,
de mindhiába, mert nekünk kevés,
dühét az ár megoldja végül?