Hétfátyol-tánc
Hervadni látszol. Most elhagyod szív-szerelmed végleg,
vagy csak kis időre? Nélküled, én már nem is élek,
bárhol is lennél, meg foglak keresni… Az élet
nekünk is jár. Megtalállak, vagy ne legyen a nevem Istar…
Felöltve ruháit gyönyörű testére szemérmesen,
fátylakkal sűrűn betakarta,így járja táncát kegyelemmel
buja isteneknek…s indult el, keresni a férfit, hogy szerelemre
újra találjon. Hisz \’oly nagy a vágya, érezni örömöt a testben,
mindig is akarva…
Nehéz kapukhoz ért. Bejáratot talált, szomorú színéhez
lenti világnak. S oly marconák a túlvilági strázsák,
erős férfinép, ösztöneikkel, hágni vágynak…
Ó, szép Istennő, érzéki vad démon! Itt be nem juthatsz.
Mutasd meg bájaid, ne sajnáld, és el sose rejtsed…
Akkor díszes koronáját levette csodaszép fejéről.
Ében folyamként hullámzott hajzuhatagja,
s az őrök, Őt lágyan simogatva gerjedelembe estek.
Vágyaikat a Szépség, így kielégítette…Nyílik az ajtó,
lebbenti fátylát, s elhullik halk suhogással.
Szabaddá lett az út, s a céda, már tovalépdelt…
Sötét világ ez, az Árnyak unottan neszeznek,
születést itt újra még nem ígértek…
A második kapu magaslik, mint hegynek orma,
s kéjt remélve áll a két nyáladzó silbak.
S mint aranycsengettyűk fülbevalói,
velük hullatja el második fátylát,
vérbő csődörök testi örömre vágynak.
A cél még messze, és oly\’ sok az ajtó…
Járja is a lány, újból a táncát.
S a latrok, szert tesznek ingyen a bájra,
sóvár a lelkük, testük így kielégül, s még egy kapu kitárul…
Majd elveszti láncát szép ívű nyakáról, mely alabástrom.
Dús kebleiről ékszereit is sorban odahagyja
Napszínű fény-öveit is derekáról mind lecsatolta.
Megszabadítja karját csüngő perecektől, s lábairól
aranykarikáit jó messzire ejti. És mindenekkel
fátylai is, sorba lehullnak…
Végső kapu nyílik, selymes köntöse hullik, s lép be
az ajtón,immár meztelenedve. Majd rátalált, s elveszett
szerelméhez szól így;Jönne-e véle földi világra újraszületni
hogy zöldbe boruljanak a mezők, és rétek,
és szerény virágok nyíljanak ékkel, lélekörömnek.
hallgatni énekét is, csábító szép madaraknak
bő terméssel áldani földet, s űzni a szomjat.
áradását látni vizeknek, fürge halakkal
hogy szaporodnak számtalan rendben
embernek oly nagy örömére…
Irgalmaz az Isten, látva a szívet, s benne az érzést,
hogy mit tett meg e nő, s tény, Ő tudna szeretni…
„Szerelmes bikaember, engedd oda magadhoz”
És a lány, egy bűvölő táncba már belekezdett…
Ágyéka hívón kérlelt, s a vágy, ajkain csókokat érlelt.
Így beteljesedett, amit mindketten annyira vágytak…
Akkor az új Hírrel a fény, körbeért a földön
napmeleggel bőven megitatva.
Visszatért az élet, s a szerelmesek is vele együtt,
megszülettek,mert születni újra akartak…
Élmény volt a versed kedves Barna!
Szeretettel gratulálok és köszönöm: Ica
Istar – Őstér – Ősnő – Vénusz – Esthajnalcsillag (Csodaszarvasunk homlokának éke :))
Szép, szimbolikus vers, gyönyörű és aktuális üzenettel, főleg így Istár ünnepe, a Tavaszünnep előtt. 🙂 Gratulálok.
Tetszik. Igazán különleges, ahogy újjászületnek, remény lengi be az egész mondanivalót. A képek is mesések 🙂
Gratulálok hozzá!
Üdv,
Lenny
Nagyon tetszik ez a mitologikus hangulat. Vali-mamival egyetértek, valóban nagyon egyedi és jól megírt vers.
Üdv,
Peti
Kedves Barnaby !
Őszinte értékelésem szerint….a…."Versek verse" ez a műved.
Tartalmi és formai kerete tökéletes.
Üzenete pedig, a patyolattá váló EMBERI ÉRZÉS DIADALA a szenny felett.
(Kicsit emlékeztet a Kékszakállú misztériumjátékára….csak fordított a végkifejlet.)
Tetézi a vers értékét egy különleges, időmértékes versritmus.
Dicséretemet ezért is duplázom meg.
RENDKÍVÜLI !!!….EGYEDI !!!
Gratulálok !!!
Üdvözlettel:Vali m.