Salánki Anikó: Az első tányértól Veronáig
Janó kocsmája majdnem mindig tele volt. Ennek oka talán Erzsók asszony hájas-vajas pogácsája, lakodalmas perece, vagy a konyha sarkában négy személyre felterített asztalon az utánozhatatlan gulyásleves lehetett. Vip-asztal az, legyintett Balázs bácsi, az ex-harangozó, akinek mindhez volt valami hozzászólása. – Politikusnak kelletett vón mennie – mondta Pali bácsi, persze nem haragból, csak úgy, fél szemét a nagy színes tévén tartva, fél füllel meg hallgatva, mit is beszélnek a szomszéd asztalnál.
– Úgy ’a, – húzta ki magát Balázs bá’, és roppant büszkén feszített a zsinóros kabátban, míg két rézveretes gomb le nem pattant róla, és gurult végig az olajos padlón. Tetkós, aki azért költözött a faluba, mert olcsón megvehetett egy házat, és a melléképületet átalakítva, a kemencét rendbe téve készítette csodaszép fazekas remekműveit, két ugrással felkapta, és már oda is adta a paprikavörösre gyulladt harangozónak. Hát bizony, az utóbbi hónapokban a semmittevésben felszedett néhány kilót, és az mind a pocakján telepedett le, de nem szólt érte senki. – Asszonydolog az, hogy mindég csak a külsőt vegyük szemügyre – ezt mondta egyszer a nyugdíjas tanító úr, aki minden hó első keddjén ultizni ült le az első asztalhoz. Tetkós nagyvárosban született, s ha egy nyáron nem megy el a gimnázium megkezdése előtt a jövendő osztálytársakkal egy távoli megyébe, ahol megismerte a fazekasságot, hát sose változott volna meg az élete. Mert ahogy hazajött, bejelentette apjának, aki egyetemi professzor volt és a végtelenségig adott a protokollra meg a karrierre, hogy eszébe sincs a nagyhírű gimnáziumba menni, mert fazekas lesz. Anyja be se mert jönni a könyvtárszobába, a konyhában tördelte a kezét, hogy mi lesz most ebből? Evelin, a nővére lebiggyesztette a száját, és felemelt fejjel vonult végig a kertész által rendben tartott virágágyasok között, és ült be a maximális pontszámért kapott kis autócsodájába. Egyetem, persze, a legjobb. Aztán majd megpróbál valamelyik külföldibe bejutni, ezt mondta, amikor meglátta a felvételi ponthatárt, meg hogy a legjobb volt, ez csak természetes. Ő meg csodálattal nézte, mert jó testvér volt, mindig ezt mondta az édesanyja. Apja meg büszke volt rájuk. Egész addig a percig őrá is, hisz a két tannyelvűbe csont nélkül bekerült. – Mi az, hogy csont nélkül? – húzta össze szemét az apja, és olyan dühösen nézett rá, mintha valami ordenáró szó csúszott volna ki a száján. Ő meg állt az ajtóban, kicsit kinőtt farmer gatyóban, és hebegett, hogy hány százalék, meg hogy minden rendben, felvették, de annak a felhőtlen örömnek vége lett. Neki nem volt díszvacsora, nem jöttek a rokonok gratulálni, Evelin meg a vállát húzogatta, hogy nem egy nagy etvasz, majd ha kiemelt kitűnőre vizsgázik, az már valami. Ő meg nézett rá, hogy mikor lett ilyen nagyképű sznob abból a lányból, akivel együtt szöktek ki a nyaraló ablakán, hogy meghallgassanak egy alternatív zenekart, amelyik koncertjére nem engedte el őket az apjuk. A nyár nagy részében dolgozott, aztán összeszedte a spórolt pénzét, mindig a könyvek lapjai közé tette a zsebpénzét, tudta, a nővére nem nyúl hozzá, kért még egy kicsit a klubvezetőtől, aki szó nélkül és számolatlanul tett elé néhány bankót, aztán írt egy levelet az anyjának. Két megyével odébb tanítottak a szakmunkásban fazekasságot, oda elment, és mivel tudta, hazugsággal nem érdemes sehol indítani, elmondta az igazgatónak, mi a helyzet. Az meg nem szólt semmit, behívott vagy négy-öt tanárt, papírt tettek elé, színeseket, aztán ecsetet meg kérdezgették, stílusokról, festőkről. Utána néprajzi dolgokról, itt már elég nehéz helyzetbe kerül, népköltészeti alkotások jutottak eszébe, Arany-balladák, aztán néhány pillanat töprengés után Ágnes asszony lebegett a fehér papíron, meg a 12 kőműves a másikon.
Sose látott azelőtt korongot, csak a nyári egyhetes úton, kicsit csáléra sikeredett az első tányér, de fel lehetett ismerni. Most is ott lóg a műhelyben. Hát, így kezdődött. Az első kiállítására csak az anyja jött el. Ez fájt. Itt a faluban senki nem tudta, ki is ő, a családjáról sose beszélt. A nevét is megváltoztatta, csak egy kicsit, de ez elég volt, hogy ne hozzák kapcsolatba az apjával, akit múltkor is mutattak a tévében, valami magas kitüntetést kapott. Havonta találkozott az édesanyjával, telefonon is beszéltek. Evelin természetesen Angliában él, férjhez ment egy egyetemi tanárhoz, legalább ő valóra váltotta apjuk álmát. Ő meg ide költözött, könnyen beilleszkedett a falu életébe, persze betartva a rendet.
Szerette a csendes beszélgetéseket, azt, hogy mindenki tudott ugyan mindent a másikról, de rosszindulatú pletyka nem nagyon volt. Pajkos összekacsintások igen, ha Panyóka néni ment a főutcán, meg kíváncsi tekintetekkel méregették a postást is, aki Amerikásnak vitte a nyugdíjat, de nem kérdeztek semmit.
Pali bácsi állt hozzá legközelebb, ha ismerte volna a nagyapját, az is biztos ilyen lett volna.
Ránézett a szálfaegyenesen ülő öregre, aztán a poharaira, és már fel is állt, kikért egy deci édes fehéret meg két deci szódát, óvatosan egyensúlyozva vitte vissza az asztalra, a pogácsáját menet közben már el is majszolta.
Majd holnap szól neki, hogy elutazik két hétre, kiállítása nyílik, Veronában.
Vele fog örülni.