EmlékmorzsákTizenegyedik történet: Hamupipőke riadó

Anyai nagyanyám 42 évesen háborús özvegyként ment hozzá a 60 éves agglegény favágóhoz, nagyapámhoz. E frigyből anyám második lánygyermekként látta meg a napvilágot egy alföldi tanyán. Az egyszerű élet spórolásra nevelte. Tizenhat éves korára meghaltak szülei, és féltestvére házában élt, besegített a háztartásba. Amikor apámmal összeházasodtak szokásai nem sokat változtak, igényei sem nőttek. Talán más fiatal nő nem szívesen ment volna egy olyan albérletbe ahová házasságkötésük éjjelén apámmal talicskán tolták a néhány szegényes bútort, ő azonban örült, hogy saját otthona lehet.
Apám rengeteget győzködte, hogy öltözzön igényesebben, járjon fodrászhoz, egyáltalán adjon magára. Anyámnak erre mindig volt ellenérve, neki ne húzgálják a haját, nem megy sehová, minek a szép ruha kár érte pénzt kidobni, ilyen és ehhez hasonló kibúvókat talált. Így apám, aki Pestre járt dolgozni maga vette kezébe az irányítást, munka után végiglátogatta az üzleteket, attól kezdve ő vásárolt számára. Azon a nyáron, melyen e történet megesett fehér szandált, egy gyönyörű sötétkék pöttyös ruhát hozott anyámnak, és egy egészen különlegeset, amelyet nagyon irigyeltem. Apró kockás mintás anyagból varrták azt a ruhakölteményt, deréktól lefelé kis berakásokkal, járás közben ringott hordozója derekán. Arany színű füles gombokkal díszítették a mell részét és az anyagba nyomott kockák halvány lila, sötét rózsaszín, és ibolyakék színekkel ragyogtak a közéjük szőtt vékony ezüstös fonaltól. Anyám ez utóbbi ruhát egyszer vette fel, többet sem, azt mondta szúr az anyaga. A pöttyöst átalakította saját ízlésének megfelelően, amely abból állt, hogy levágta a csodálatos puffos ujjakat és kötényruhának szegte be. Hú, milyen perpatvar tört ki, amikor apám meglátta!
– Reménytelen vagy – nézett sóhajtva vitájuk végén anyámra, és talán akkor ébredt rá hiába igyekszik finomítani az ízlését, kénytelen beletörődni az olyan, amilyen.
A szép kockás ruha, a fehér magas sarkú szandál egyik napról a másikra eltűnt a szekrényből. Apám rákérdezett, és miután azt a választ kapta mosásban van, nem firtatta többé. Következő vasárnap délután moziba mentünk, ezt követően fagylaltozni vitt bennünket testvéremmel. Tudtuk estére a vendéglőben fellépő lesz, kivételesen megvárhattuk nagy kedvencemet Szécsi Palikát. Anyám otthon maradt, őt nem érdekelte a kalandfilm amelyet megnéztünk, sem az élőzene. Kint üldögéltünk az étterem teraszán, és miközben nyaltuk a fagyit a filmről beszélgettünk. Észre vettem, hogy apám merően néz a hátam mögé a sötétbe, ahol a gyéren megvilágított lépcsőn jöttek-mentek az emberek. Mire megfordultam csupán egyetlen villanásra láttam egy hölgyet, aki behajtotta maga mögött az étterem ajtaját. Kockás ruhája ismerősnek tűnt, de nem sokat foglalkoztam vele, mert odabent megszólalt a zene, és számomra minden más megszűnt, az ismerős kellemes hang megtöltötte a szórakozóhelyet, körbetáncolta a langyos nyári estében susogó fasort, ráterülve a település pihegő házaira. A földig érő üvegablakon át felragyogtak a táncosok alakjai, amint a zene ütemére egymáshoz simulva hajladoztak.
Mikor a műsornak vége lett hazafelé indultunk a parkon át. A kispadokon fiatal párok ültek egymásba gabalyodva, szerelmesen. Elhagytuk a fasort, befordultunk az utcánkba. Előttünk egy nő tipegett. Úgy tűnt sokat ihatott, mert lábai meg-megnyaklottak, ilyenkor igyekezett egyensúlyát visszanyerni. Hátrafelé lesett, és amint észrevett bennünket, megszaporázta a lépteit, aminek az lett a következménye még jobban csámpázott, ruhája mulatságosan táncolt a derekán. A ruha… Ez tűnt fel leginkább, hiszen olyan jól ismertem az anyagát, sokat tapogattam a szekrényben elképzelve, hogy nekem varrnak belőle rövidnadrágot, vagy szoknyát. Egyre határozottabban úgy gondoltam, igazam van, és habozva megszólaltam:
– Az a ruha…. nem anyáé, vagy … nem anya az?
Apám dörmögött valami olyasfélét az orra alatt hogy „több tarka kutya is van a világon”, meg azt hogy „ugyan már” de nekem ismerős volt a ruha ami ott előttünk billegett, ebből már senki nem tudott kiállítani. Arról már nem is beszélve, anyám sem tudott menni a magas sarkú cipőben, rossz volt látni ahogyan nyakladozik lába a bokaficam veszélyével. Ha olykor felvette kezében hozta haza, mezítláb. Ekkorra már házunkhoz értünk. Odabent gyanúsan sötét volt.
– Üljetek le! – mutatott apám a kispadra, és megindult futva a nőalak után.
Bátyámmal álmosan ücsörögtünk, találgattuk mi fog történni. Házunk után még három ház állt, ezt követően egy kiserdő kezdődött. Láttam, a nő oda fut be a földúton, nyomában apánkkal. Testvéremmel arról beszéltünk, ha anyánk az, óriási balhé lesz belőle. Talán el is válnak. Bátyám felállt, látszott ő az idősebb nem elvarázsolt világban él velem ellentétben, nem hisz az efféle Hamupipőke mesékben.
– No, akkor nézzük meg, anya itthon van e! – hangzott a felszólítás. Álmélkodtam, miért is nem jutott ez előbb eszünkbe?
Nagy óvatosan beosontunk, és felkapcsoltuk a villanyt a szobában. Anyánk állig betakarózva feküdt, láthatóan az igazak álmát aludta. Apánk is megérkezett, időnként magában felnevetett mint akinek eszébe jut valami, majd aludni küldött bennünket. Mondanom sem kell sokáig hánykolódtam, azon törve a fejem mi történhetett. Reggel apám dolgozni ment, este futottam elé a vonathoz. Nem bírtam kivárni hogy hazaérjen. Hiszen erről is álmodtam, anyámat láttam Hamupipőkének, bár üvegcipő helyett csámpás szandált próbált rá apám, a királyfi.
– Mi történt este? – faggattam. – Ki volt az a nő? Anya? De hogy került az ágyba? Hátulról beosont, igaz? – öntöttem rá kérdéseimet.
Ő álmélkodva pillantott rám, és úgy nevetett visszhangzott az utca.
– Dehogy, … honnan szedsz te ilyeneket? Nem is anyád volt – mondta, majd akadozva, időnként felnevetve elmesélte, miként érte utol a nőt még éppen idejében, mielőtt az a bokrok közé bújhatott volna. Saját magán nevetett leginkább, hogy milyen arcot vághatott, amikor szembefordult vele az erdő mögötti kis putriban lakó Lili cigány asszony. Nehezen kihámozta a ráömlött siránkozásból, hogy az elpanaszolta anyámnak randevúra menne, de nincs mit felvennie. Anyám bizonyára örült, hogy megszabadulhat a ruhától és a cipőtől, szívesen odaadta neki. Persze a lelkére kötötte, nehogy ő meglássa, még megharagudna érte. Ezért szaladt hát előlünk.
A következő hétvégén meg is jelent nálunk Lili, kezében hozta a ruhát, az elcsámpított cipőt. Furcsán vihogott, miközben átnyújtotta anyámnak a kölcsönholmit.
– No, és sikerült a randevú? – kérdezte apám, láttam szája széle aprókat ugrál a visszafojtott nevetéstől.
A hangos, csúnya beszédtől aztán ijedten rántottam be a nyakam.
– Dehogy is, a rák egye ki a belit a Jóskának, aszonta neki ugyan nem köll ilyen naccságos asszony, egész este a Julist táncótatta és azt is kísérte haza!
– Akkor csak tartsd meg a ruhát – intett apám – , hátha rájön mégis te vagy az igazi.
A nő arcán széles mosoly ragyogott fel.
– Gondújja? – kérdezte szégyenlősen, és hálálkodva kifordult az ajtón.
– Azért jó lenne ha máskor szólnál, amikor valakinek kölcsönadod a ruhád, mielőtt én leszek az utca szatírja – nézett nevetve anyámra apám.
Vajon mi lehet az a szatír? Fúrta oldalam a kíváncsiság nagyon, de ezt már nem mertem megkérdezni, örültem a házunkat megtöltő hangos kacagásnak.