Mikor apám részegen hazatért s vacsorát adott nekünk, már nem is említette, hogy én az iskolában nem ebédeltem. Pedig tudta, csak a részegség teljesen az agyára ment, kiverte a fejéből azt az ostoba dühöt. Szégyellhette volna magát. Én ugyanis azért nem ebédeltem, mert egyrészt nem tudtam, hogy tanítás után hova kell kóvályognia az embernek, hol van az a bizonyos épület, ami a tantermeken kívüli épületen kívül van – ahol az ebédet osztják. Másrészt pedig azért, mert a hasamat gyomorideg támadta meg. Valószínűleg a sok szigorúság miatt.
Apám ittasan szelte a kenyeret, én pedig meghunyászkodtam, de apám észre se vette ezt. Ez volt a legmeghökkentőbb. Én gondoltam miért is van ez – valószínűleg mikor utána érdeklődött a tanárok felől, hogy ebédeltem – e, ők ugyanis mindent szemmel tudtak tartani s nemleges választ adtak – akkor valószínűleg apámon Góliáti erővel eluralkodott a szigorúság indulata, aminek következtében annyira leitta magát, hogy már mindent el is felejtett. S csak szelte a kenyeret, késsel szétkente rajta a vajat, tett rá szalámit s úgy tolta elibünk – nem- csak nekem, a bátyámnak is.
Anyám nem emlékszem már hol volt ez idő alatt, amikor szükség lett volna rá, soha nincs kéznél. És ettünk, faltunk, miközben a bátyám is tudott az egészről, hiszen ő vele még akkor találkozott itthon, amikor apám még józan volt.
Amikor hazaértem az iskolából éhesen, addig még apám oda volt inni s a bátyám kérdezte tőlem, hogy ebédeltél?
Meglepett a kérdése, de már egyből tudtam hogy ekkor apám már tudta, hogy nem ebédeltem s ezt otthon – gondolom milyen hévvel – a bátyám tudatára adta.
Ez pénteki nap volt. Aztán jött a hétvége. Mielőtt apámnak eszébe is jutott volna engem leszidni, előbb az történt, hogy anyám szidta őt le az ivásért.
– Nem szégyelled magad? Eliszod a pénzed, és még a gyerekeket ócsárolnád?
– Ki issza le magát? A gyerekeid pedig zsinórban hazudnak.
– Csak ócsárolni tudod a másikat, de magadba mikor fogsz egyáltalán nézni?
Apám erre csendben maradt, aztán dühösen a bátyám szobájába ballagott.
Hétvégén tanultunk rendesen, de a magunk érdekében is, nemcsak az apa végett.
Emlékszem hétfői nap volt, irodalomból ötöst kaptam, örültem ennek nagyon, hiszen
anyám nem volt otthon, az apám volt egyedül otthon, mivel egyébként munkanélküli volt s először találkozunk majd kettesben úgy hogy ő józan lesz s már tudva azt hogy pénteken nem ebédeltem. Gondoltam ez az ötös jegy majd meglágyítja szívét.
De nagyot csalódtam. Megyek haza, nyitom az ajtót s szemében haraggal a konyhában épp dohányzott.
– Ülj ide le! – mondta apám
– Most mondd meg őszintén teljesen hülye vagy?
Leültem a konyhai székre s csak úgy zakatolt a szívem.
– Nem tudtam hová kell menni – mondtam neki.
– Világosan elmondtam, ahogy a tanárok is, hogy az iskola épülete mögött, ahol sárgás a bejárat falazata.
– Legközelebb tudni fogom – válaszoltam erélyesen
– Múltkor is ezt mondtad – felelt nagy hangon.
– Ha még egyszer megtudom, hogy nem ebédelsz, búcsúzhatsz a számítógépedtől – fenyegetett.
– Megígérem, hogy ebédelni fogok – mondtam méltóságteljesen
S megjegyzem hogy én is szerettem volna így kiabálni, de nem mertem.
És csak ordibált velem így vagy fél órát, ugyanazt ismételgetve.
De a hangjában a gyűlölet – az felejthetetlen volt. S mikor mondtam neki, hogy ötöst kaptam irodalomból, örült ugyan, de az eset miatt csak félig húzta mosolyra a száját.
– „Azt te úgy is tudod, hisz folyton a könyveket bújod” – mondta okoskodva.
Aztán elkezdte a matematikát tanítani. De úgy ám, hogy egy másodpercre se mélázhattam el.
S másnap mentem az ebédlőbe, s neki fogtam az evésnek, de bizony a gyomromba ült az ideg. A gyomromba bizony…
Apám ittasan szelte a kenyeret, én pedig meghunyászkodtam, de apám észre se vette ezt. Ez volt a legmeghökkentőbb. Én gondoltam miért is van ez – valószínűleg mikor utána érdeklődött a tanárok felől, hogy ebédeltem – e, ők ugyanis mindent szemmel tudtak tartani s nemleges választ adtak – akkor valószínűleg apámon Góliáti erővel eluralkodott a szigorúság indulata, aminek következtében annyira leitta magát, hogy már mindent el is felejtett. S csak szelte a kenyeret, késsel szétkente rajta a vajat, tett rá szalámit s úgy tolta elibünk – nem- csak nekem, a bátyámnak is.
Anyám nem emlékszem már hol volt ez idő alatt, amikor szükség lett volna rá, soha nincs kéznél. És ettünk, faltunk, miközben a bátyám is tudott az egészről, hiszen ő vele még akkor találkozott itthon, amikor apám még józan volt.
Amikor hazaértem az iskolából éhesen, addig még apám oda volt inni s a bátyám kérdezte tőlem, hogy ebédeltél?
Meglepett a kérdése, de már egyből tudtam hogy ekkor apám már tudta, hogy nem ebédeltem s ezt otthon – gondolom milyen hévvel – a bátyám tudatára adta.
Ez pénteki nap volt. Aztán jött a hétvége. Mielőtt apámnak eszébe is jutott volna engem leszidni, előbb az történt, hogy anyám szidta őt le az ivásért.
– Nem szégyelled magad? Eliszod a pénzed, és még a gyerekeket ócsárolnád?
– Ki issza le magát? A gyerekeid pedig zsinórban hazudnak.
– Csak ócsárolni tudod a másikat, de magadba mikor fogsz egyáltalán nézni?
Apám erre csendben maradt, aztán dühösen a bátyám szobájába ballagott.
Hétvégén tanultunk rendesen, de a magunk érdekében is, nemcsak az apa végett.
Emlékszem hétfői nap volt, irodalomból ötöst kaptam, örültem ennek nagyon, hiszen
anyám nem volt otthon, az apám volt egyedül otthon, mivel egyébként munkanélküli volt s először találkozunk majd kettesben úgy hogy ő józan lesz s már tudva azt hogy pénteken nem ebédeltem. Gondoltam ez az ötös jegy majd meglágyítja szívét.
De nagyot csalódtam. Megyek haza, nyitom az ajtót s szemében haraggal a konyhában épp dohányzott.
– Ülj ide le! – mondta apám
– Most mondd meg őszintén teljesen hülye vagy?
Leültem a konyhai székre s csak úgy zakatolt a szívem.
– Nem tudtam hová kell menni – mondtam neki.
– Világosan elmondtam, ahogy a tanárok is, hogy az iskola épülete mögött, ahol sárgás a bejárat falazata.
– Legközelebb tudni fogom – válaszoltam erélyesen
– Múltkor is ezt mondtad – felelt nagy hangon.
– Ha még egyszer megtudom, hogy nem ebédelsz, búcsúzhatsz a számítógépedtől – fenyegetett.
– Megígérem, hogy ebédelni fogok – mondtam méltóságteljesen
S megjegyzem hogy én is szerettem volna így kiabálni, de nem mertem.
És csak ordibált velem így vagy fél órát, ugyanazt ismételgetve.
De a hangjában a gyűlölet – az felejthetetlen volt. S mikor mondtam neki, hogy ötöst kaptam irodalomból, örült ugyan, de az eset miatt csak félig húzta mosolyra a száját.
– „Azt te úgy is tudod, hisz folyton a könyveket bújod” – mondta okoskodva.
Aztán elkezdte a matematikát tanítani. De úgy ám, hogy egy másodpercre se mélázhattam el.
S másnap mentem az ebédlőbe, s neki fogtam az evésnek, de bizony a gyomromba ült az ideg. A gyomromba bizony…
Írta: Dínók Zoltán