Oly sokszor sírtam már fájó lelkemet sanyargatva,
Azt hittem, nem érdemel boldogságot a magamfajta.
Elvesztem a saját poklom bugyraiban egyes egyedül,
Végül elfogadtam, nem lesz soha már, ki megbecsül.
Téli fagyban fedte fel fejét új életem napjának sugara,
Elgyengültem, ölelése lett egyetlen mi létem nyugtatja.
Szebb az éj, még karja védelmezve rejt el a világ elől,
Mégis adott az élet nekem egy darabot az édenből.
Angyalt kaptam, s alig hiszem, hogy tényleg itt van,
Ha vele vagyok, szívem is egyenletesebben dobban.
Erős láncot építeni buborékból, félelmetesnek tűnő,
De hidd el kérlek, hálás szerelmem, feléd nem szűnő!
Megmutattál már oly sokat abból, mi elveszett belőlem,
Szükségem van rád, s kérlek soha ne tűnj el mellőlem.
Rohan az idő, de én fogni akarom kezed még csak élsz,
Mindig veled leszek, s átölelem derekad bármitől félsz.
Utolsó pillanatban mentettél meg magamtól azt hiszem,
Makacs vagyok mégis, kemény szívem már eléd teszem.
Ha arcod nézem, s szám szélén ráncba húzódik mosolyom,
Tudd, könnyes szemmel benned látom végre az otthonom.