Felszállok, mint a főnixmadár

Valamikor az ókorban kezdődik ez a történet. Vagy csak a mesemondó kezdi ott, maguk a történések szakadatlanul folynak, csak mi látunk keveset belőle?
Valamikor az ókorban két filozófus, egy görög meg egy perzsa, azzal töltötték a legszívesebben az idejüket, hogy egymással vitatkoztak. Üldögéltek órák hosszat a napfénytől védve egy lugas árnyékában, gyenge kis borocskát iszogattak, s beszélgettek az életről. Az életről, vagyis mindenről: az aktualitásokról éppúgy, mint a múltról és a jövőről, az ember sorsáról és az istenek akaratáról. Ritkán fordult elő, hogy egyetértettek. Különösen nem, ami az élet általános kérdéseit illeti. Az egyikük azt hangoztatta gyakran, ami a későbbi századokban úgy terjedt el: „Sors bona, nihil aliud“, hogy csak jó szerencse kell, semmi más, akkor sikerülnek a dolgok. S kin múlik a jószerencse? Természetesen az isteneken. A másik filozófus viszont úgy tartotta: „Spes sibi quisque“ — mindenki saját magában reménykedhet. Mindenki azt éri el, azt valósítja meg, ami őrajta múlik.
Mikor a két filozófus közel egyidőben meghalt, felkerültek az olymposzi ítélőszék elé, ahol feltették nekik a kérdést:
— Látjátok-e már, hogy tulajdonképpen ugyanazt vallottátok mind a ketten? Mindenki a saját sorsának a kovácsa. Akarjátok-e figyelni az emberek sorsát?
A két filozófus igenlően bólintott.
— Figyelni az emberek sorsát azzal jár, hogy ti akkor most nem tértek vissza az életbe. Kaptok néhány száz évet a megfigyelésekre. Utána elbeszélgetünk az emberek sorsáról, arról, hogy mit tapasztaltatok, és változott-e, ahogy az életet látjátok.

Az első megfigyelési helyük egy sziget volt. Az élet nem sokat fejlődött, nem sokat változott azóta mióta ők éltek. A szigeten egy király uralkodott, a saját felfogása szerint nagyon igazságosan és emberségesen. A sziget lakói halászatból, zöldség és gyümölcstermesztésből, állattartásból éltek, nem rosszul, de nem is túlságosan gazdagon. A királyt nem szerették annyira, mint azt a királyuk önmagáról gondolta, de természetesnek vették, hogy egy királynak lenni kell. „Lehetne sokkal rosszabb is” — mondták néha a vének. Azon kevesek, akik nem így gondolták, előbb-utóbb eltűntek a szigetről.
Élt a szigeten a halászok között egy árva fiatal lány. Nem volt senkije. Egészen kisgyerekként került a szigetre: egy nagy vihar után a halászok találtak egy hajóroncsot a tengeren, s benne ezt a gyereket. Sokáig azt hitték, hogy néma, ott nőtt fel az egyik halászkunyhóban, de egy szavát sem lehetett soha hallani. Az évek során mégis megszerették, mindenkinek igyekezett segíteni, mindenkivel kedves volt. Mikor nagyobb lett, már nem maradt néma, csak keveset beszélt. Viszont ott, ahol senki nem látta és senki nem hallotta, szívesen üldögélt egyedül a tengerparton és gyönyörűen énekelt. Csodálatosan énekelt, fájó, borongós, szívbemarkoló hangon.
Két halászlegény is beleszeretett, és az egyik feleségül kérte. A lány szerencsétlenségére, énekét meghallotta egyszer a király.
A király magának akarta megszerezni a lányt. Azonnal kiadta a parancsot, hogy hozzák a lányt a palotájába.
Hiába szeretett volna a lány elbújni, hiába tiltakozott, a király katonái foglyul ejtették, és vitték a palotába.
A királyi palota fent állt egy hegy tetején, közvetlenül a tenger mellett. Olyan volt, mint egy erődítmény, egyik oldala egy sziklán állt, alatta ott hullámzott a tenger. Messzire el lehetett ott látni, észre lehetett venni, ha hajó közeledett. A másik oldala nézett a völgy, a síkság, a sziget belseje felé, azon az oldalon a katonák erős védőfalat építettek ki.
A lánynak olyan volt, mint egy börtön, ahonnan nincs menekvés. Hiába kísérték egy szépen berendezett, a tengerre néző szobába, hiába talált ott olyan gyönyörű ruhákat, amilyeneket még sohasem látott — vigasztalhatatlanul szomorú volt. Egész nap nem evett, nem ivott, nem szólt semmit. Némán állt az ablak előtt, és nézte a tengert.
Estefelé három öregasszony jött hozzá, akik az ellenkezésével nem törődve lemosták, mint egy kisgyereket, és szép ruhát adtak rá.
Nem sokkal később megjelent a szobában a király.
Leült a szoba közepén álló nagy fotelbe, királyi karosszékbe, s onnan szólította az ablaknál álló lányt:
— Örülhetsz, te lány, hogy az enyém leszel, kapsz majd ajándékot bőven.
— A királyé nem leszek — mondta halkan, de határozottan a lány.
A király csak nevetett:
— Nem baj, te kis vadmacska, csak mondjad, de inkább énekelj nekem valami szépet!
— A királynak nem énekelek — mondta a lány.
A király még mindig csak nevetett:
— Táncolhatsz is, azt különösen szeretem, ha táncolnak nekem!
— A királynak nem táncolok — jött rögtön a válasz.
A király elkezdett mérges lenni:
— Na, elég a bolondozásból! Mit gondolsz, minek hoztak ide a palotába? Mit csinálsz?
A lány felállt az ablak szélére, és visszafordulva mondta:
— Felszállok, mint a főnixmadár!
S azzal lerepült.

Eltelt néhány száz év. A két filozófus sokat látott, azt is, hogy a tudósok sok mindent kitaláltak. Megváltozott az élet. A Földön nagy városok lettek, az emberek már egészen másképpen éltek, mint korábban. Autó, villamos, vonat, repülő, sőt, még űrhajó is volt már, és mindezek természetes dolgok voltak még a gyermekeknek is.
De az emberek közötti viszonyok nem változtak ilyen sokat. Ekkor is voltak kevesek, akik uralkodtak a többség felett. Csak nem minden államban hívták őket királynak.
A két filozófus éppen egy olyan államot figyelt, ahol az uralkodót Diktátornak hívták. Diktátorként uralkodott, szigorú katonai vasfegyelemmel. A katonaságra épült minden, a látszólag civil életet is katonai jellegű szervezetek felügyelték. Minden az államhoz tartozott, nemcsak az adminisztráció, de az infrastrukturális létesítmények és a gyárak egyaránt. Mindegyik dolgozóinak, a vasutasoknak, a repülőknek, a különböző gyárak munkásainak megvolt a saját egyenruhájuk, amellyel aztán mindenkiről rögtön látszott, hogy hová tartozik.
Újság, rádió, televízió természetesen csak egyféle volt, szigorúan a Diktátor felügyelete alatt.
Csak azok éreztek félelmet, akik elgondolkodtak. Akik beérték azzal, amit a Diktátor nekik juttatott, és közömbösen elhadarták a hetente egyszer kötelező dicsőítő litániát, azok élték a maguk életét, s nem vágyva másra, talán fel sem merült bennük, hogy jobb is lehetne.
Akiket valahogy mégis megérintett a szabadság szele, azok hamar elpusztultak. Mi lett velük, senki sem tudta.
Volt egy fiatal lány a végzős pilóták között. Gyönyörű szép volt, és kiemelkedően jó repülő. A fiú társai között is kevesen akadtak, akik végig tudták csinálni ugyanazokat a technikai fogásokat, amiket ő tudott. A híre eljutott már messzire, túl az iskolán. Boldog volt a lány, mert szerelmes volt. Szerelmes az egyik társába, aki viszontszerette őt, és ahogy ott szokásos volt, már beadták a kérvényüket az esküvőre.
A pilóták vizsgaelőadását mindig a Nagy Ünnep idején tartották. Óriási szertartás volt, amelyen mindig a Nagy Vezér, a Diktátor is megjelent. Az ünnep méltó előkészítésére már hetekkel előbb ott nyüzsögtek az iskolán a Diktátor személyes gárdájának az emberei. Egy nappal az ünnep, a légibemutató előtt, a biztonsági szolgálat főnöke behívatta magához a lányt.
— Csupa jót mondtak rólad az iskola vezetői. Az a kitüntetés ér, hogy te repülhetsz holnap az első gépen, az új modellen. Te mutathatod be az Ünnepet köszöntő legtökéletesebb fordulatokat.
A lány boldogan bólintott.
— És — a biztonsági főnök hangjába itt a keménység mellé egy árnyalatnyi kajánság is keveredett — abban a külön megtiszteltetésben lesz részed, hogy este, az ünnepség után a Diktátor privát is fogad.
A lány megbénult. Nem tudott szólni, csak kiment, választ úgysem vártak tőle.
Mély szakadék nyílt meg előtte, mindenki tudta, hogy az ilyen privát meghívás mit jelent.
Este tudott csak találkozni a párjával. Az is kétségbeesett, de megoldást egyikük sem látott. Felszállni és elrepülni egy másik országba? Elmenekülni a Diktátor elől? Tudták, hogy lehetetlen. Előbb lelőnék őket.
Másnap, mikor már nagyban folyt a parádé, és a lány már felszállt a gépével, a fiú egy cédulát talált a zsebében:
— Felszállok, mint a főnixmadár!
Néhány perc múlva ragyogó tűzcsíkot lehetett látni az égen.

A Nap is, a Föld is tovább haladtak a maguk pályáján. Még sok kört kellett megtenniük, nem volt miért sietniük.
A civilizáció változott a maga kereste utakon. A pénz uralkodott, a nagy konszernek uralkodtak mindenen. Nem voltak már királyok, mert az egyes királyságokból ami fennmaradt egy darabig, az olyan volt csak, mint egy szappanopera, az emberek élvezték egy darabig, majd megunták.
Nem voltak hadseregek sem már. Csak privát biztonságinak nevezett szervezetek, melyek gyakran nem válogattak az eszközökben: a konszern érdeke vezérelt mindenek fölött.
Néhány nagy konszern uralta a Földet. Ezek közül az volt a leghatalmasabb, amely a robotgyártásban és a génmanipulációban elért eredményeket elsőként tudta hasznosítani.
Fiatal kora ellenére egy lány volt a robot labor vezető fejlesztője és egyben vezetője. Mindenki elismerte szakmai tudását. A labor eredményei óriási hasznot hoztak a konszernnek az utóbbi évben. Nagy partyt rendeztek a konszern évzáró eredményeinek bemutatásakor, melyre a sok fő boss közé a lányt is meghívták.
Az előadások után a Vezér egy külön szobában ült le vele beszélgetni.
— Tetszel nekem.
A lány hallgatott.
— Óriási lehetőséget ajánlok, olyan pozíciót, ahová általában kívülről, bármilyen kitűnő szakember legyen is valaki, lehetetlen felkapaszkodni.
Megállt a beszédben. A lány továbbra is hallgatott.
— Az enyém leszel. Idejössz alvezérnek mellém, komoly részesedési csomaggal.No, mit szólsz hozzá?
A Vezér önelégülten mosolygott, és rágyújtott egy szivarra, hiszen nem kételkedett a válaszban.
A lány felállt, és csak annyit mondott:
— Elmegyek. — S azzal nemcsak a szobából ment ki, de a partyról is eltávozott.
A Vezér csak mosolygott magában, biztos volt benne, hogy előbb-utóbb úgyis övé lesz a lány, hiszen nem lehetett más választása.
A legközelebbi munkanapon, hétfőn a lány nem jelent meg a munkában, és hiába keresték, telefonon sem volt elérhető. Beletelt egy napba, mire ez a hír a Vezérig is feljutott.
Akkor kiküldte a lány lakására a biztonsági szolgálata embereit, akik azzal a hírrel tértek vissza, hogy a lány felszámolta a lakás bérletét és elutazott. Senki sem tudta megmondani, hogy hová. Más telefonszámuk, címük nem volt.
Végignézték a laborban is a szobáját, az íróasztalát, de a munkájához kapcsolódó anyagokon kívül nem találtak semmit.
Az egyik biztonsági fickó véletlenül beindította a lány íróasztala mellett álló új prototípus robotot, amely megszólalt:
— Egy levelet kell átadnom Önnek — és egy borítékot nyújtott át a meglepett embernek.
„A Vezérnek” — ennyi volt csak a borítékra írva, melyet természetesen rögtön elvittek a Vezérnek.
A Vezér kibontotta, és egy cédulát emelt ki belőle, melyen a lány írásával csak annyi állt:
— Felszállok, mint a főnixmadár!

Hol van a mi kis főnixmadarunk? — kérdezték egymást a filozófusok. Látjuk vajon még? Már nem sok idejük maradt a megfigyelői státuszukban, készülődtek vissza az életbe. Az életbe.