Egy ráncos kézben pillangó pihen,
szárnyán a nyár emléke rezzen.
Fölötte csöpp kéz félőn nyúl érte,
mint az est sötétjéért hajnal fénye.
Kis keze szelíden érinti a szárnyat,
mintha tudná, örök ez a pillanat.
S mégis múlandó, mint maga az idő,
mint a ráncos kéz, az emléket őrző.
Nem szólnak, most az idő mesél,
hol múlt és jövő finoman összeér.
Az öreg kéz már annyit látott,
a gyermek most veszi át a lángot.
A pillangó lélegzik a csendben,
szárnya alatt élet súlya lebben.
Érintés a múlt egy-egy pillanata,
s egy új világ egy-egy gondolata.
Egy kéz elenged, egy másik tartja,
a gyermek az életet így tanulja.
Öröksége nem szó, hanem mozdulat,
a szeretet nem múlik, csak simogat.
Vizkeleti Erzsébet, Karcag, 2025. 07. 05.
Kedves Gyöngyi! Köszönöm, hogy olvastad versemet. Mostanában verseket is írok. Nem gondoltam, hogy ennyire megszeretem a versírást (is). Szeretettel: Erzsike
Kedves Erzsike, nem igazàn vagyok „verses”, nem írok verseket, és ritkán olvasok verseket, de ez igazán szép alkotás, ahogy a kisgyermek keze és az öreg, ráncos kéz találkozik a pillangó által, kinek „szárnya alatt az élet súlya lebben”.
szeretettel Fgy